Régi versek

A merülés elmélete

Anya, a hold felszínének sötét foltjait
tengereknek nevezték el. Persze
ezek csak elméletben tengerek,
semmi közük a vízhez. Bár lehet,
hogy nézőpont kérdése az egész,
és akkor az a sötét folt, ami valaha
a melled volt, akkor az is tenger.
Tüdődben, gyomrodban meg víz –
mégis jól emlékszem. És mert a
mélyben nem hallják – hát tényleg
kimondhattam volna mindent?
Jó leszek, csak ne – na, ilyeneket
még ott is felesleges.
Arcomra kenem itt hagyott
festékeid, így próbálván jobban
szeretni magam. És majd,
előbb-utóbb, megiszom azt a két
üveg, azóta meglévő parfümöd
– mi mást kezdhetnék velük?
Talán mindegy. Mondtál valamit,
mint kiderült: legvégül. És én nem figyeltem.
Azóta nincs kapcsolat, mert ez nem az.
Csak léptek egy elméleti tenger
partján. A part lezáratlan részein.
Fehér ing, drapp ruha

Petri György emlékének, szeretettel

Egy nőnek nem mondhatod, ha megkérdi
– ahogy szokta is – hogy nem, kedves,
nem szeretlek, most épp semmit sem ér-
zek (fáj a fejem) szorít és fojto-
gat az életem, mint egy kinőtt garbó,

mert még látszom, de ami voltam,
már eltűnt, mint kavicson a köpés,
mert zajló jégtáblákon, nőkön, rajtatok
élek, és átugrani kéne, bár lépni se merek,

mert az egyetlen hobbim a dohányzás,

mert egy hajnali-szürke, üres városba vágyom,
sétálni kirakatok közt, fejcsóválva megnézni
próbababák mellét, menni, olcsó meleg lángost
harapdálva – ahogy valódi melleket néha –

vagy csak ülni némán, akár a gégemetszettek.
Egy imára való szót tartogatni, gyűjteni feleslegesen –
mintha elnézni halom lerágott csirkecsontot:
„ha volna kutyánk, szegény, most hogy örülne”.
Sokáig fehér

Nem emlékszem pontosan, csak az érzés van meg, hogy eltévedtem,
ez maradt abból, hogy akkor, ott, 94-ben vagy 95-ben,
valószínűleg rövidnadrágban, mert szép idő volt,
kezemben egy üres szatyorral járkálok a H.-i korház hátsó udvarában.
Ebédért mentem. A részletek elvesztek, ahogy kell,
tavasz volt és semmi kedvem nem volt ebédért menni,
valahonnan ezt még tudom, valamiért rossz volt, hogy mi
hordjuk a kaját, rossz volt maga a kaja is – anyám azért tudott
főzni, amíg tudott. De hogy miért pont a kórházból hordtuk,
ez végképp – mindegy. Szép nap volt. Ekkor mentem
ebédért először, nem nagyon tudtam, mit csináljak,
és nem volt kitől kérdezni sem, így sikerült rövid ténfergés után bemennem
– az első adódó épület nyitott ajtaján, ott pedig le a lépcsőn – a patológiára.
Tíz éves voltam. Otthon nem mondtam el (ezt sem).
Tkp. nem történt semmi, nem tudom, mit mondhattak volna.
Esetleg ha lett volna, aki tényleg mindent tud, Ő annyit, hogy képzeld,
még 2 hét és ott fekszik anyád is, a hányásszínű műanyag-lambériás
folyosó végén, közel ahhoz, ahol álldogáltál.
Néztem utána, mint a hordóba dobott béka, fölfelé
– már érzi, hogy elkapták, és most várja, hogy megcigiztessék
(gyakori és elég borzasztó játék, azt hiszem, az állat felpuffad és elpusztul).
Most meg most van. Épp esik, ez az éjszaka mélye, satöbbi.
Vetett ágy vár, benne egy test, amire inkább gondolnék majd ezután –
mint mikor liftezel egy sort céltalanul, mert már végképp nem megy,
hogy sursum corda. De most még arra gondolok, akit meg akartam verni,
mert azt mondta, „boncolják”. Meg arra aki kivesz belőlünk valamit,
és már ahogy fogja, rutinból majdnem tudja, hogy mennyi, de azért leméri.
Arra, ami nincs meg. Ahogy azt a rohadt szatyrot szorongatom,
izzadt, fehér, üres, 4000 év alatt se bomlik el.
Kínai

A kirakatban lévő asztalhoz ültünk
végül. Üres egyébként ez az egész.
Az étel ehető, de inkább csak
beszélünk, így hárman:
mi ketten és a tulaj tőlünk nem
messze járkál, és egy érthetetlen
nyelven hadar a mobiljába.
A falon tükrök kirakva, körbe,
mintha öröm lenne magunkat nézni;
és nem történik semmi, ha kérdik,
majd azt mondjuk, beszélgettünk;
te elmesélted, hogy Keleten
valahol, nem tudod pontosan, hol,
úgy kell egyenek a nők, hogy nem érhet
étel az ajkaikhoz. Ott arrébb átjött a
felhők résein, a nap szemembe süt,
de mindegy, sokáig csak nézlek aztán;
vajon tényleg nem vetted észre, hogy
két napja nem értem hozzá a szádhoz.
Beszédünk mögött valaki egy
érthetetlen nyelven hadar,
szembenálló koszos tükrökben
egy közhely, meg mi ketten.
Ha már nem kellett, legalább
mondd meg, mi volt ez.
Tudjam, miért fizettem.
Háromnegyed négy

A fák, ez jó, igen, kezdjük a fákkal, hogy majdnem
ugyanolyanok; így hajnalban. Kevés a fény. Eléggé fázom.
Bent alszol. Akihez szólhatnék most, az előtt hallgatok;
nem remegek, még ezt a fázást se lássa rajtam.
Mondok valamit magamban. Látom a lehelletem. Nézem.
Ebben a ritkás fényben én is csak majdnem ugyanaz vagyok,
félig nyitott szemmel figyelve, hogy alszik minden.
A te szemed, lehunyt szemed ott bent, világos, egyszerű,
mint ilyenkor az ég. Mint ilyenkor bármi. Rá kéne gyújtani,
ezért jöttem ki. Nem. Azért, mert nem tudok visszaaludni.
És utálok várni. Föl kéne ébresszelek, mondanom kellene,
igen, hogy nézd meg a szemem színét, egy darabig
hibának éreztem még azt is. És nem értem, miért kellek neked,
elmondanám, most, kezemen az öled szagával, könnyebb
lenne mégis. És nem tudom, hány ölelés kell, akár csak egy napra
(estig összetartson), szóval, hogy ölelj. Ilyeneket kéne mondanom.
Bent alszol. Nézem az ég súlyos színeit a szív felőli oldalon.
Dohányzom. Jó így. Bár elég hideg van. Jó, hogy betakartalak.
Egyenlők vagyunk. Látod. Ha kivonlak magamból, a semmi marad.
Heterochromia Iridis

A vadludakkal sincs kiút, mert visszatérnek,
és én nem akarok visszafordulni se többé,
nem akarok az lenni ami történt, látod,
győzködöm magam, hogy semmi se történt.
Nem tudom egyébként, hogy elkerülhető-e.
De másról most nincs szó és magának megbocsát
az ember, sőt, mint akik azt hiszik, szereti őket,
végül, végül is szereti magát.
Képzelj el egy elhagyott partszakaszt, hogy milyen,
hogy mi történt, amitől elromolhatott.
Relatív csöndet, gazt, újságokat,
homokban felejtett, rossz fülhallgatót.
A fülhallgatóban valódi csöndet. Képzelj ide bármit,
csak mesélnem ne kelljen. Képzeld azt, hogy ezt
álmodod, és világvége van és úgy könnyű minden.
Képzeld azt, hogy ez van belül. Képzeld azt,
hogy van olyan, hogy benn. Mert se ég, se part,
se kiút, de mindegy egyébként. Csak te légy
amire magamból emlékszem.
Életünk napjai

Anyámra gondolok és tejport eszem,
csönd van, hétvége délelőtt. Te még alszol,
járkálok, az ablak előtt fehér fal, kinézve ködnek tűnik,
rántottát tervezek, abban jó vagyok, tüzet keresek,
cigarettát – tejport eszem, szeretem a tejport.
(„Ha olívaolajjal csinálnám, jobb lenne? Mindegy.”)
Kilépek az erkélyre, üresen iszom a kávét,
rutin az egész, mint a tél. Vár a só, az olaj,
de felnézek és látom, tényleg köd lett a falból,
és mögötte ott áll az erdő a tegnap esti képről,
amit sokáig nézegettél, félbehagyva egy vitát,
válasz helyett szinte – nemigen értettem, látod,
csak álltam mögötted, néztem. Hideg a kő.
Egy eltévedt állat volt a képen, tejszerű, sűrű ködben,
és remélem, ha már az anyámat végleg, legalább ezt is
elfelejtem egyszer. De most az van, hogy eljött,
itt áll az erkély előtt az erdő, a tegnapi kép most készül.
Kávé és használt csomagolóanyag a számban,
mindjárt leég a cigarettám, mindjárt csinálok reggelit,
szeretlek, de ez nem szerelmes vers, ez friss kenyér,
hagyma, olaj, tojás, rend. Ezt már egyszer álmodtam,
de nem, nem emlékszem mi lesz.
Valaki a füledbe súgja, hogy baj van, ez a tél.
Az üres ízek ideje, a homályé pontosabban,
hogy hol, hol a szívem.
Dalok a magasföldszintről

Most vettem észre a fehér foltokat ezen a nadrágon,
ami két éve nem volt rajtam, de ma előkerült
valahonnan, és fölvettem, csak úgy.
A foltok származása, nos, kétségtelen
(még az alkalom is eszembe jutott később).
Egy régi nadrágom ma előkerült, nem tudom
honnan, pakolok el mindent, ez két éve nem volt rajtam,
akkoriban költöztünk ide, és épp most felvettem,
bár sosem szerettem – szerintem rosszul állt.
Ide költözni egyébként jó volt, mert itt voltál te,
akinek jól állt a fény és jól állt az árnyék.
Holnap költözöm el innen, de ma véletlenül
előkerült egy régi nadrágom, felhúztam és észrevettem
a fehér foltokat a slicce körül, azóta pedig
ülök a fotelban, és semmi sem jut eszembe.
Rosszul állt neked, ahogy szeretni próbáltál,
ez kétségtelen. Időnk tele van fehér foltokkal.
És hiába tudom, nem akarom látni, mi jön,
de most már mindenütt vagy, nincs hová félrenézzek –
hát lehunyom a szemem, pont mint akkor, úgy.
A tagadás gyakorlása

Ez nem törölköző, ez a pulóverem, amibe beletörlöd az arcod,
pedig rajtam van. Ez nem pont így volt, de emléknek így is elég.
Ez nem szép, ez csak egy lilafoltos cigarettapapír, hagymát vágtam
mielőtt sodortam, lila hagymát, ez az égő lila semmi.
Ez nem az agyam, ez az instant kávé, ez nem az éjszaka lesz,
csak majd kikapcsolom a monitort. Ez nem csend, csak a polcra dobált
könyvek gerincét olvasgatom hátradőlve. Ez nem az, hogy tényleg
nem vagy itt, hanem csak mondjuk kimentél előre, mert mindjárt
kész a fürdővíz, én meg mondtam, hogy jövök rögtön, de ezt még,
amíg vetkőzöm, meghallgatom. Valami zenét. Ez mondjuk annak a szövege.
Illetve nem pontosan, de versnek így is elég. Ez nem is zene,
ez csak valami, amit vetkőzés közben magamban mondogatok,
olyan halkan mintha csak a lila szám remegne a túl sok úszástól.
Ez nem vers, ez a szembe házról – bontják vagy épül – a szélben
elszabadult hét emeletnyi zöldes, műanyag védőháló, belegabalyodtam.
Ezeket mondom, miközben a gerincedre, a meztelen hátadra gondolok,
és valamire, ami mint egy befejezetlen mondat, be nem váltott ígéret,
most már mindig lesz köztünk. Aztán meg arra, hogy ha védőháló,
miért nem véd meg semmitől.
És még egy délelőtt

A többiről alig kell, vagy csak nem tudok, és a java úgyis megmarad,
de arról a téli fényektől derengő délelőttről érdemes talán.
Megemlékezni egy folyosóról, ami egyébként lényegtelen volt,
felírni, mint egy telefonszámot, pontosan, megfogalmazni, mint egy
használati utasítást – csomagmegőrző szekrény vagy terhességi teszt.
Ahogy abban a jellegtelen szombat délelőttben, az udvar felé menet,
a hosszú, kékesszürke fényben, kialvatlanul és másnaposan,
végighúztam a kezem a csempés falon, és hideg volt, és erről te jutottál eszembe.
Nem tudom pontosan miért, ez nem az eleje volt és nem a vége,
nem volt tehát logikus, de a hideg lábaid jutottak eszembe róla, amiket
a hasamhoz szoktál nyomni alvás előtt – pedig akkoriban már külön aludtunk.
Azon gondolkodtam, hogy valószínű neked valami egész más jár most a fejedben,
ülsz, eszel, talán még föl se keltél, vagy bárhogy is, de nem gondolsz rám.
Nem lenne rossz tudni, gondoltam és eléggé remegett a gyomrom,
hogy később, ha majd valaki más mellett alszol egyedül,
én meg szabad leszek, mint egy pontatlanul felírt telefonszám,
vagy tárgytalan használati utasítás, szóval jó lett volna tudni,
hogy néha szenvedni fogsz, és mindenről én – – – tél volt és azt akartam,
hogy mindenről ami hideg, én jussak eszedbe. Szédültem, hiányoztál,
és mire kiértem az udvarra, arra gondoltam, hogy ez az egész: én, a fák,
ez a kert, ez a szombat, minden, ez valószínűleg nincs, nem is volt soha, nem lesz,
hogy engem csak te képzelsz, erre gondoltam, és jó volt.

– – –
Ez volt egyszer kint a Literán. Meg volt még egyszer nagyon sok kinn – szintén a Literán -, de azt nem teszem ki ide, mert nem áll szándékomban a kötet 2/3-át feltenni a honlapomra…

11 hozzászólás a(z) Régi versek bejegyzéshez

  1. ivan szerint:

    kacsa mogya gá gá gá gyalog megyek
    világá

  2. Lilla szerint:

    Eképp osztottam meg egy részletet a Facebookon, a szombat, meg az érzés margójára:

    “Szédültem, hiányoztál,
    és mire kiértem az udvarra, arra gondoltam, hogy ez az egész: én, a fák,
    ez a kert, ez a szombat, minden, ez valószínűleg nincs, nem is volt soha, nem lesz,
    hogy engem csak te képzelsz, erre gondoltam, és jó volt.”
    (Simon Márton)

    Igazán tetszik. Köszönöm.

  3. Blanka szerint:

    ” És nem tudom, hány ölelés kell, akár csak egy napra
    (estig összetartson), szóval, hogy ölelj. ”

    Hú! Sokáig az volt a nagy álmom, hogy M. Péterrel találkozhassak, meg Coelhovel, de a bakancslistámra te is felkerültél. Ó… :)

  4. deerdrah szerint:

    Folyton a blogodra “tévedek”. Ezekről így egyben Charles Bukowski: met a man on the street című verse jut eszembe. Ritka kincsek…

    Továbbra is sok kalappal. :)

  5. kissregi szerint:

    Fantasztikusak ezek a versek. Adnak bőven dolgokat, amiken érdemes elgondolkozni. Szoktam Tőled idézni és mindig találok olyat, ami az adott helyzethez passzol. Sok versed van, amikről úgy vélekedek: “Hé, ezek olyanok, mintha direkt az én helyzeteimre lettek volna kitalálva!”, és ezt köszönöm, mert így nem szorítkozok trágár beszólásokra, vagy nyálas és elfecsérelt szavakra. Egyszerűen csak elküldöm valakinek és az illető máris tudja miről van szó, mit akarnék én mondani neki, ha lenne hozzá merszem,- de sokszor nincs – és éppen ezért még egyszer köszönöm, hogy ilyen fantasztikus dolgokat tudsz papírra vetni!

  6. Reverie szerint:

    A hősöm :)

  7. Te vagy a Kevencem!
    de csak azért, mert a kedvencemből a D-t már a Kedvesnek adtam. :)

  8. Kedves Kriszta szerint:

    Elképesztő mire vagy képes. Én még csak tinédzser 16 éves lány vagyok de az irodalomhoz van érzékem tudom mi a jó a korosztályomnak és nem csak a kor osztályomnak. Példakép vagy és nem csak nekem hanem sok másnak is. Lehengerel. Hatással van rám. Megváltoztat/megváltoztatott.

  9. zabolatlan szerint:

    Magammal mintha veled mert az ugyanaz

    Mindenrol te es meg annal tobbrol
    Ha hideg, ha tel, ha julius
    Egy hostelben epp
    Akar arizona de mindegy
    En hatammal fordulok feled
    Pont 25 lei egy fel egyszemelyes
    Aztan ha a konyhaban elcsitul az indiai
    Sotet lesz, nem kell beszelnunk
    Azert megsugom hol
    A legjobb a csokod, a tarkon
    Mint loves.
    Hideg labam onmagamhoz er.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s